"Illés elment a pusztába egy napi járóföldre, leült egy fenyőfa alá és könyörgött, hogy hadd haljon meg és ezt mondta: Elég! Most, ó Uram, vedd el a lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál." ( l.Kir. 19,4)
A prófétát itt súlyos kísértésben látjuk, amely lelke mélyéig hatolt. Illés Isten dicsőségéért buzgólkodott. Áldott reformáció vette kezdetét a nép között. Az egész nép Jahvét ismerte el Istennek, és Illést mint nagy prófétát dicsőítette. Illés földi eredményeinek csúcsán állt.
Az ilyen idők azonban igen veszélyesek a legáldottabb és legkegyesebb életű emberek számára is. Milyen közel áll ilyenkor az emberhez, hogy az elért eredményből valamit magának tulajdonítson! "Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű". S ha az alázatos Pál apostol ezt írja: "hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe..." (2.Kor. 12,7), akkor Illés sem volt kisebb veszélynek kitéve. Maga Isten engedte mély bánatba és kísértésbe. Itt, a megaláztatás völgyében megőrizte őt Isten a kevély elbizakodottságtól.
Minden kísértés, amely mélyebb alázatra vezet, áldás számunkra, ha még oly kemény és keserű is. Mégis minden kísértés olyan veszélyt rejt magában, amit le kell győznünk! Illés szavai nemcsak alázatra mutatnak, hanem életuntságra és csüggedésre is.
Gyakran Isten szolgái is elcsüggednek, ha az eredmény nem felel meg az ő várakozásuknak, vagy ha hűséges munkájuk nyomán csak gyűlöletet, haragot és gyalázatos hálátlanságot aratnak, mint ahogy ezt Jeremiás (20,14) és Ézsaiás (49,4) megtapasztalta.
De még mindig jobb magunkat haszontalan szolgáknak tartanunk, mint nélkülözhetetleneknek (Lk 17,10)! - Isten őrizzen meg minket a kísértés óráiban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése