"Ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el nem hagyva a magunk gyülekezetét" (Zsid 10,24-25).
Mindannyian hajlamosak vagyunk a szellemi restségre. Nem akarunk belemenni az élet durva, kíméletlen forgatagába, egyetlen törekvésünk az, hogy nyugton hagyjanak, hogy megóvjuk nyugalmunkat. A Zsidók 10. fenti verse arról ír, hogy egymást buzdítsuk, tartsunk össze. Mindkettőhöz kezdeményezés szükséges, hogy Krisztus érvényesüljön, ne önmagunk. A különvált, visszahúzódó, magános élet ellentéte annak a szellemiségnek, amit Jézus Krisztus kíván tőlünk. Szellemi mivoltunk próbára van téve, amikor igazságtalansággal, durvasággal, hálátlansággal és mindenféle kellemetlenséggel van dolgunk; mindezek arra irányulnak, hogy szellemileg lustává tegyenek minket. Visszahúzódásunkat azzal fedezzük, hogy imádkozunk és Bibliát olvasunk. Csak örömünk és békességünk kedvéért keressük Istent, azaz nem Jézus Krisztust szeretnénk, hanem csak a benne való örömet. Ez az első lépés a rossz irányba. Ezek a dolgok következmények, mi pedig okká igyekszünk tenni őket. "Méltónak tartom pedig - mondta Péter -, amíg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket" (2Pt 1,13). Nagyon kellemetlen, ha Istennek egy ilyen "ösztökéje" - aki tele van szellemi tevékenységgel - oldalba bök minket. Tevékeny munka és szellemi tevékenység nem ugyanaz. A tevékeny munka lehet utánzata is a szellemi tevékenységnek. A szellemi lustaságnak az a veszélye, hogy nem akarjuk, hogy felbuzdítsanak, csak lelki nyugalomról akarunk hallani. Jézus Krisztus soha nem támogatja a visszahúzódás gondolatát: "Menj és mondd meg testvéreimnek..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése