Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Mózes ezt mondta Józsuének: menj el, ütközzél meg Amálekkel! Holnap én a halom tetejére állok és az Isten pálcája a kezemben lesz.      2Móz 17,9

Ha mi is, mint Mózes végezzük a másokért való könyörgés szolgálatát, ne felejtsük el Isten pálcáját kezünkbe venni, mint ahogy Mózes tette! Mire gondolok itt? Ehhez a pálcához Isten segítségének sok-sok emléke fűződik. Amikor Izrael ezt a pálcát látta, megemlékezett az Egyiptomból való kivonulás idejéről. Ez a pálca lett egykor kígyóvá a Fáraó előtt és elnyelte a Fáraó pálcájából lett kígyót. Ezt a pálcát emelte fel Mózes, amikor a Nílus vize vérré változott, és amikor kettévált a Vörös-tenger vize Izrael népének megszabadulására. Ebben az értelemben vegyük mi is kezünkbe az Isten pálcáját. Hordozzuk szívünkben annak a napnak emlékét, amikor Isten közel jött hozzánk, megsegített bennünket! Ez bátorságot ad nekünk arra, hogy teljes bizalommal hívjuk újra segítségül. A pálca azonban több volt, mint emlékeztető jel. Istennek azokhoz az Igéihez kapcsolódott, amelyek egyedülálló módon váltak büntetéssé, vagy áldássá. Bár nekünk nincsen olyan eszközünk, amivel csodát tehetnénk, de a miénk az, ami a pálcánál is fő dolog volt: az Isten Igéje. Ha Isten ígéreteit hit által megragadjuk, akkor kezünkben van az Isten pálcája, amely felsegít bennünket az imádság halmára. Szabad legyen még (példázat gyanánt) a pálcának egy harmadik jelentésére is emlékeztetnem az olvasót. A pálca vándorbot is volt. Már a Midiánban való elhívatása alkalmával is Mózesnél volt (2Móz 4,2). Ezzel ment Egyiptomba a Fáraóhoz, és később a néppel a pusztán át Kánaán felé. Igyekezzünk nehéz napjainkban azzal a tudattal az imádság halmára, hogy vándorok vagyunk az örökkévalóságba!