Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

...amit mikor az egyiptomiak megpróbáltak, elnyelte őket a tenger.      Zsid. 11,29

Miután eloszlott az a sűrű köd, amely Izrael és Egyiptom tábora között volt, megnyílt az út a Fáraó előtt is a tengeren. Ő rá is lépett a csodálatos kitaposott útra, s nagyon örült neki. Ekkor történt azonban a rettenetes fordulat. A vizek visszatértek. A szekerek meg akartak fordulni. Az egyiptomiak felkiáltottak: "Fussunk Izrael elől, mert az Úr hadakozik érettük Egyiptom ellen!" (2.Móz 14,25). De már késő volt. Pusztulásuk megpecsételődött. Erre a felismerésre hamarább rá kellett volna döbbenniük. Nem mondták-e meg még a varázslók is a Fáraónak: "Az Isten ujja ez!" (2.Móz 8,19)? De ő nem akarta meghallani. Csoda csodára történt, ő azonban vak és kemény maradt. Most nyílik fel a szeme, de már későn. Már csak pusztulását látja, s nem a menekülését. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy túl későn jussunk el a teljes felismerésre! Azt is látjuk, hogy az egyiptomiak későn rémülnek meg. Váratlanul ismerik fel, hogy a mindenható Isten Izraellel van. Ezért rémülnek meg. Hasonlóképen jár a bűnös is, amikor felismeri: ellensége az Isten. Boldogok vagyunk, ha erre idejében rájövünk, és ez a felismerés a kereszthez vezet bennünket. De félelmetes, ha későn jutunk erre a felismerésre. Az egyiptomiaknál olyan megtérést látunk, amely elkésett. A Fáraó felismerte, hogy célját nem érheti el. Útja téves. Abba akarja hagyni Izrael üldözését. De már nem teheti: nincs visszaút a pusztulásból. Így járhat az az ember is, aki felismeri, hogy a széles úton jár, amely a veszedelemre visz, de minden intést gúnyolódva visszautasít, amely a keskeny útra térítené. Most már nem talál menedéket. Igaz, hogy Isten kegyelméből még itt is lehet kivétel, a Fáraó sorsa azonban legyen mindnyájunk előtt intő példa.