„Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy azt hirdethessem.”
Kolossé gyülekezetének írott levél 4:2-4.
Egyik barátom mentős sofőrként töltötte polgári szolgálatát. Elmesélte, hogy egyszer egy nagyon súlyos beteget szállítottak a kórházba. Az idő szorított, és az útszakasz igen forgalmas volt. Bekapcsolta hát a szirénát, és taposta a gázt, ahogyan csak tudta.
Az autósok lehúzódtak az útpadkára, útkereszteződésnél megálltak, csakhogy előre engedjék a mentőautót. A sofőrök jóindulatának, no és persze barátom forma-1-es vezetési stílusának köszönhetően nemsokára be is értek a kórházba, ahol egy másik stáb várta őket, és rohantak a beteggel a műtőbe. A műszak végén barátom indult volna haza, amikor a folyosón szembetalálkozott a műtős orvossal, aki megszólította:
- Ön vezette azt a mentőkocsit, amivel a ma délutáni súlyos beteget hozták?
- Igen.
- Ha 2 perccel később érkezik a beteg, nem éli túl – mondta az orvos.
Barátomat - elmondása szerint - kirázta a hideg. 2 percen múlt az élete? Pedig azt a 2 percet könnyen el lehetett volna veszíteni a zsúfolt városi forgalomban. Aztán végiggondolta, hogy mindez nem csak rajta múlott. A beteg megmeneküléséhez minden egyes sofőr hozzájárult, akik lehúzódtak az út szélére, akik megálltak az útkereszteződéseknél, akik helyet csináltak a piros lámpánál tornyosuló sorban. Ha a sok ember közül néhány hanyagul veszi a szirénázó mentőautót, és nem ad neki elsőbbséget, könnyen a beteg halálát okozhatta volna.
El tudom képzelni Pál apostolt, ahogy ott ül a szirénázó mentőautóban, személyiségének megfelelően tövig nyomja a gázt, és csikorgó kerekekkel veszi be az éles kanyarokat; mindezt azért, hogy Isten örömüzenetével megmentse az embereket. Csakhogy ő maga is belátja, hogy egyedül kevés feladata elvégzéséhez, ezért arra kéri a hívőket, imádkozzanak kitartóan érte.
- Ön vezette azt a mentőkocsit, amivel a ma délutáni súlyos beteget hozták?
- Igen.
- Ha 2 perccel később érkezik a beteg, nem éli túl – mondta az orvos.
Barátomat - elmondása szerint - kirázta a hideg. 2 percen múlt az élete? Pedig azt a 2 percet könnyen el lehetett volna veszíteni a zsúfolt városi forgalomban. Aztán végiggondolta, hogy mindez nem csak rajta múlott. A beteg megmeneküléséhez minden egyes sofőr hozzájárult, akik lehúzódtak az út szélére, akik megálltak az útkereszteződéseknél, akik helyet csináltak a piros lámpánál tornyosuló sorban. Ha a sok ember közül néhány hanyagul veszi a szirénázó mentőautót, és nem ad neki elsőbbséget, könnyen a beteg halálát okozhatta volna.
El tudom képzelni Pál apostolt, ahogy ott ül a szirénázó mentőautóban, személyiségének megfelelően tövig nyomja a gázt, és csikorgó kerekekkel veszi be az éles kanyarokat; mindezt azért, hogy Isten örömüzenetével megmentse az embereket. Csakhogy ő maga is belátja, hogy egyedül kevés feladata elvégzéséhez, ezért arra kéri a hívőket, imádkozzanak kitartóan érte.
„Krisztus titkának szólása” nem csak a lelkészek, gyülekezeti elöljárók, és a neves szónokok tehetségén múlik. Ez egy olyan összmunka, mint a mentőautó útja. Ha csak látszólag jelentéktelen dologgal járulunk is hozzá Isten örömüzenetének továbbításához, akkor is (örök)életet menthetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése