Andrew Kuyvenhoven: Mindennap az Ige fényében-A VIGASZTALÓ

A mai napon olvasandó igeszakasz: Ézs 40,1-5 1 Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. 2 Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. 3 Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! 4 Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! 5 Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt.  "Vígasztaljatok, vígasztaljátok népemet! - mondja Istenetek." (Ézs 40,1) Az egyházban, ahol engem felszenteltek, szokás, hogy az első hivatalos igehirdetés számos presbiter és lelkipásztor jelenlétében hangzik el. Első prédikációmban néhány kemény dolgot kellett elmondanom (legalábbis így gondoltam) a keresztyén egyház bizonyos gyengeségeiről: irgalmatlanul lerántottam róluk a leplet. Egy idősebb lelkipásztor megpróbált vitába szállni a magyarázatommal, de elvesztette a vitát. Aztán - végső intésül - csak rám nézett, és ennyit mondott: "Ha nem tudnád, nekünk vígasztalást kell prédikálnunk." Szavait soha nem felejtettem el. Ő nyerte meg a vitát. A Biblia és a keresztyén hitvallás gazdagabb jelentést tulajdonít a vigasztalás szónak, mint ahogy azt a mindennapi szóhasználat teszi. Mi természetesen ismerjük az emberi összetartozás vigasztaló erejét. Nagyra értékeljük, ha csendesen megszorítják a kezünket, és ha erős karok ölelnek át bennünket, midőn a bánat túl mély ahhoz, hogy a szó elég legyen. Legalábbis úgy véljük, hogy vannak olyanak, akik nem keresztyének, mégis megtapasztalják az emberi együttérzés ezt a vigaszát. Számunkra a vigasztalás egy olyan bizonyosság, amelyet magától Istentől kapunk. Egy olyan szívbéli meggyőződés, amely Istentől származik, meggyőződés, mely megerősít bennünket, hogy legyen erőnk elviselni a legnyomorúságosabb körülményeket is. Megszoktuk, hogy ezt a mi "egyetlenegy" vigasztalásunknak nevezzük. Nem arról van szó, hogy nem becsüljük meg az életnek azokat az apró hasznos dolgait, amelyek ellensúlyozhatják a szenvedést, vagy csökkenthetik a fájdalmunkat. De azért mégiscsak egyetlen meggyőződés van, amely átsegít minket minden nehézségen: "Az, hogy testestől-lelkestől ... nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok" (Heid. Káté 1. A ford. megj.). Mindenkinek vigasztalásra van szüksége, és ez az, ami a keresztyén embernek rendelkezésére áll. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki felismeri, hogy erre a vigasztalásra van szüksége. Amíg csak felületesen ismerjük szükségleteinket, be kell érnünk azzal a fajta vigasztalással, amelyet az emberi bölcsesség és együttérzés tud nyújtani, vagyis azzal a talmi okoskodással, hogy "nincsen olyan rossz, amiben ne lenne valami jó is", meg a csendes kézfogással. A Biblia és a Hitvallásunk azonban az egyetlenegy vigasztalásról beszél. Arról a vigasztalásról, amely legmélyebb szükségleteinket elégíti ki.