Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

És látta Mózes, hogy a nép megvadult... Megállt a tábor kapujában és ezt mondta: aki az Úré, ide hozzám!      2Móz 32,25-26

Áron elkérte a néptől az arany ékszereket és szobrot öntött belőle. így lett az aranyborjú. "Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak Egyiptom földéről" - kiáltották a tévelygők. Áron oltárt épített és kihirdettette: "holnap az Úrnak ünnepe lesz"! A bukást így kellett igazolni. Áldoztak hálaadó és égőáldozattal. Aztán nagy lakomához telepedtek le, ettek, ittak, majd felkeltek játszani és táncolni. Minden fényesen sikerült, a népnek meglett az akarata. Istentisztelet, amelyen elkábította a résztvevőket a lenyűgöző élmény. Nem volt itt komoly, ítéletes prédikáció. Mózes komoly, figyelmeztető hangját elfelejtették. Végre sikerült a vallásosságot és az evilági kívánságokat békésen egyesíteni! S akkor valószínűleg valaki a Sinaira nézett. Ki jön ott? - lökte meg a mellette levőt. A halottnak vélt ember kiemelkedő alakját látták. Szájról szájra járt a hír: jön Mózes! A játék és a tánc félbeszakadt. - Most ott áll Mózes a borjú előtt. A táblák, amiket Mózes a hegyről hozott, összetörve fekszenek a földön. Lángoló dühvel dönti le a borjút, töri össze és szórja a vízbe porát, s itatja meg Izraellel. Aztán Áronhoz megy Mózes. S nem mint fiatalabb testvér áll az idősebb előtt. Az Isten szolgája kéri számon az ingatag papot: "Mit tett neked ez a nép, hogy ilyen nagy bűnbe keverted"?! Ezt követi a büntetés, amely 3000 ember életébe kerül.