„Jézus onnan elindulva elment Júdea határába és Jordánon túlra; újra sokaság gyülekezett hozzá, ő pedig szokása szerint ismét tanította őket. Farizeusok is mentek hozzá, és megkérdezték tőle, hogy szabad-e a férfinak elbocsátania a feleségét: ezzel kísértették Jézust. Ő azonban visszakérdezett: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azok ezt mondták: „Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Otthon ismét megkérdezték őt erről a tanítványai. Ő ezt mondta nekik: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el feleségül, házasságtörést követ el ellene; és ha az asszony bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, szintén házasságtörést követ el.”

Magyarázat

Isten teremtői terve negyszerű. Ahogyan megalkotott mindent, az csodálatra méltó szeretetről tanúskodik. Ahol a természet megmaradt a maga háborítatlanságában – vagy legalább őriz belőle valamit –, olyan harmóniát mutat, amely Isten dicsőségét hirdeti.
Csak ámulhatunk azon is, ahogyan Isten megalkotott bennünket, embereket is. Férfivá és nővé formált, hogy egymás társaiként éljünk. A történelem minden korszakában megvolt ennek a kihívása, ám egyben a csodája is.
Mindannyiunknak végig kell járnunk a férfivá, illetve nővé válás küzdelmeit. Válaszolnunk kell az elődeinktől örökölt minták és a jelenkor normáinak az összeütközéseiből adódó kérdésekre. Márpedig korunk elég komoly zűrzavart hozott…
Egy dologban azonban mindenki hasonlít: vágyunk valakire, akiben társra lelhetünk. Isten teremtői jó tervét élhetjük meg abban, hogy férfiak egy nőben, nők pedig egy férfiban találhatjuk meg azt, aki hozzánk illő segítőtárssá lehet. Férfi és nő különbözőségeik ellenére, illetve pont azért lehetnek egymás kiegészítőivé. Mert így tervezte Isten.
(Hajnal Zoltán)