Miért kellett a fiam első barátnőjének meghalnia?
Olyan természetes, hogy így teszem fel a kérdést.
Pedig minden megváltozik, ha kiemelkedem énközpontúságomból, ha Isten gondviselő szemével próbálom látni életem eseményeit.
Isten szereti a sérülten születendő gyermekemet, és szereti azt a fiatal lányt, akinél majd szétszóródott agydaganatot diagnosztizálnak. Előre szereti őket, akkor, amikor én még nem is tudom, hogy meg fog születni a gyermekem, vagy hogy derékba törik egy fiatal élet. Ő látja, tudja előre. Nem akadályozza meg. De ahogy kiválasztotta Máriát, hogy a Fiának anyja legyen, úgy talált rá az én fiamra, hogy végigkísérje ezt a kislányt az utolsó, rettenetes hónapokon, és kiválasztott és alkalmassá tett engem, hogy anyja legyek egy önmagát ellátni képtelen sérült gyermeknek. Nem őt adta nekem, engem adott neki. Nem a beteget adta az egészségesnek, az egészségest adta a betegnek.
Meghajtom a fejem, és hálát adok Istennek a feladatért.
Milyen jó, hogy nekünk nem jelezte előre az angyal. Nem tudom, sőt szinte biztos vagyok benne, nem mertem volna igent mondani, nem hangzott volna el a jól ismert mondat: Legyen nekem a Te igéd szerint.
És mégis képesek lettünk rá, mert Ő képessé tett. Óráról-órára, napról-napra töltött fel épp annyi erővel, annyi szeretettel, kitartással, bölcsességgel, türelemmel, amennyire szükség volt.
Ne féljetek attól, mi következik. Semmi olyan nem érhet, amit Isten nem akar, amire nem tud alkalmassá tenni. Most, amíg csak mint félelmetes lehetőségre gondolsz rá, úgy érzed, nincs erőd hozzá, nem tudnád elviselni. Ne igyekezz, tényleg meghaladja az erődet a feladat. Most. Amíg még nem a jelenedhez tartozik. Akkor majd, ha bekövetkezne, megkapsz hozzá mindent, hogy elviseld. Hogy méltóképpen viseld el. Saját szenvedésedet vagy a másikét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése