„Egyszer Elizeus elment Súnémba. Volt ott egy jómódú asszony, aki marasztalni szokta őt, hogy ott egyék. Ezért ahányszor csak arra járt, betért oda, hogy nála egyék. Az asszony így szólt a férjéhez: Nézd csak, én tudom, hogy Isten szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Építsünk neki egy kis felső szobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ott szálljon meg, amikor hozzánk jön! Történt egyszer, hogy odaérkezett Elizeus, megszállt a felső szobában, és lefeküdt ott. Majd ezt mondta Géhazinak, a szolgájának: Hívd ide ezt a súnémi asszonyt! Az odahívta az asszonyt, aki megállt előtte. Még ezt is mondta a szolgájának: Mondd meg neki: Látom, hogy milyen figyelmesen gondoskodol rólunk. Mit tehetek érted? Nincs-e valamilyen ügyed, amelyről beszélhetnék a királlyal, vagy a hadseregparancsnokkal? De ő így felelt: Én a saját népem körében lakom. Elizeus ezt mondta: Mégis mit tehetnék érted? Géhazi közbeszólt: Hiszen nincs fia, a férje meg öreg. Elizeus így szólt: Hívd ide az asszonyt! Amikor odahívta, az megállt az ajtóban. Elizeus így szólt: Egy év múlva fiút ölelsz. Az asszony így felelt: Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd szolgálódat! De teherbe esett az asszony, és fiút szült egy év múlva, abban az időben, amelyet Elizeus megmondott neki. Amikor felnőtt a gyermek, egy alkalommal kiment az apjához, az aratókhoz. Egyszer csak azt mondta az apjának: Jaj a fejem, a fejem! Az apja meghagyta a szolgájának, hogy vigye el az anyjához. Az föl is vette, és elvitte az anyjához; annak a térdén feküdt délig, akkor meghalt. Az anya fölment, és lefektette az Isten emberének az ágyára, rázárta az ajtót, és elment. Odahívta a férjét, és így szólt: Küldj ide egy szolgalegényt meg egy szamarat, hadd siessek az Isten emberéhez, aztán visszatérek. … De amikor odaért az Isten emberéhez a hegyre, átkarolta a lábát. Géhazi odalépett, hogy félretaszítsa, de az Isten embere így szólt: Ne bántsd, hiszen el van keseredve, és az Úr eltitkolta előlem, nem jelentette ki ezt nekem. Az asszony ezt mondta: Uram, kértem-e én fiút? Nem azt mondtam-e, hogy ne hitegess engem?! Akkor Elizeus így szólt Géhazihoz: Övezd fel derekadat, vedd kezedbe a botomat, és menj el! Ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és ha valaki neked köszön, ne válaszolj! Tedd a botomat a fiú arcára! De a fiú anyja így szólt: Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak itt! Elindult tehát Elizeus, és ment az asszony után. Géhazi már előttük elment, és a botot a fiú arcára tette, de az nem szólt és nem eszmélt. Visszatért tehát Elizeushoz, és jelentette neki, hogy nem ébredt fel a fiú. Ekkor Elizeus bement a házba, ahol a fiú holtan feküdt az ágyán. Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz. Majd fellépett az ágyra, odafeküdt a gyermek mellé, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste. Azután néhányszor föl-alá járt a házban, majd ismét odalépett, és föléje hajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymásután, és felnyitotta a szemét. Ő pedig odahívta Géhazit, és azt mondta: Hívd ide a súnémi asszonyt! Az odahívta, és amikor odament hozzá, így szólt: Viheted a fiadat. Az asszony, odamenve, a lábához esett, a földre borult, azután vette a fiát és elment.”

Magyarázat

Először is az fogott meg most ebben a történetben, amikor odahívatta Elizeus a súnémi asszonyt, és azt kérdezte tőle, hogy van-e olyan ügye, amivel kapcsolatban közbenjárhatna a hadseregparancsnoknál vagy akár még a királynál is. Biztos vagyok benne, hogy van olyan ismerősünk, akivel kapcsolatban közbenjárhatunk (közbenjárhatnánk) nem a hadseregparancsnoknál, hanem magánál a Királynál.
Igen, néha mi is teljesen cselekvésképtelennek érezzük magunkat, ahogy ez a tipikus apa is, akinek az első mondata az volt fia rosszullétekor, hogy vigyék az anyjához (19. v.).
Sőt próbálta lebeszélni feleségét, aki még aznap menni akart gyermekével Elizeushoz, de persze egy igazi anyát nem lehet lebeszélni. Ment is. Pont, mint a tegnapi történetben, hullámhegyek és -völgyek követik egymást, de a főszereplő mindvégig Isten, aki sosem hibázik. Jó lenne, ha ez a tény a bajokban is eszünkbe jutna és meg tudna nyugtatni. Mai történetünk is happy enddel ért véget: az asszony visszakapta fiát.
Hadd szóljak most azokhoz, akik úgy érzik, hogy de jó ennek az asszonynak, de az én történetem nem így ért véget. Mi is veszítettünk el gyermeket még magzatkorában. Isten tud vigasztalni valóságosan, és lelki sebeket is gyógyítani. Ha pedig él a gyermeked, akkor ne add fel érte a közbenjárást soha, a happy end még előtted áll!
(Floch Gábor Barnabás)