1 Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; 2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. 3 A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. 4 Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, 5 úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. 6 Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, 7 ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, 8 a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. 9 A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, 10 a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, 11 a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. 12 A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.
"Hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."
(Róm 12,2)
Amikor azért imádkozunk, hogy "Legyen meg a te akaratod", akkor olyan engedelmességet kérünk a földre vonatkozóan, amely megfelel a mennyben gyakorolt engedelmességnek. "Legyen meg a te akaratod." Ennek hallatán nem szabad a mindenható Istennek valamiféle titkos döntésére gondolnunk. Itt az Atyának az akaratáról van szó, amelyet nekünk, az ő gyermekeinek kötelességünk cselekedni.
És hogyan tudod meg, hogy mit kell cselekedned? Hogy tudjuk meg, hogy mi Isten akarata életünkre vonatkozóan?
Ez a kérdés, mely elől senki emberfia nem térhet ki, elképesztően nehézzé válhat egy komoly gondolkodású keresztyén embernek. Természetesen mindnyájan egyetértünk abban, hogy nagy általánosságban ismerjük Isten akaratát. De hogyan lehetünk bizonyosak az ő akarata felől a mi istentiszteletünket és munkánkat, a mindennapi élet részletkérdéseit illetően, a lehetőségek közötti választásokat és döntéseket illetően, amelyekkel szembe kell néznünk?
E kérdésre válaszolandó, a keresztyének mindig hajlamosak voltak arra, hogy az alábbi kettő közül az egyik irányba menjenek. Az egyik végletben azok vannak, akik a szakértőkre hagyják ("az egyházra", a "papságra"), hogy azok pontosan meghatározzák nekik Isten akaratát. A másik véglet azoké a spiritualistáké (felsőbbrendű szellemi emberek, a ford. megj.), akik bitorolják Isten magánkijelentéseit, és úgy ismerik, mi a Lélek gondolata, hogy azt senkinek sem szabad megkérdőjelezni.
Az új szövetségben, - és ebben élünk most mi - Isten úgy bánik velünk, mint érett gyermekekkel. Ennél fogva egy bizonyos öntevékenység szükségeltetik. Ellenkező esetben nem lennénk érettek. Az adott helyzetben kell "megítélnünk", vagy "kikutatnunk", vagy "ellenőrzéssel megállapítanunk", hogy mi a jó, a tetsző és a tökéletes Isten szemében.
Amikor Isten azt mondja nekünk, hogy ismerjük fel az ő akaratát életünk mindennapi dolgaiban, akkor elvárható, hogy ennél többet mondjunk: ez nem könnyű. Sok ember szólt már így, és aztán annyiban hagyta a dolgot.
Természetesen nem könnyű. De nem is lehetetlen. Végtére is értelmünk megújult, és ennek a változásnak meg kell mutatkoznia az engedelmesség cselekedeteiben. Mi többé már nem úgy élünk, ahogy mindenki más él. Mi Isten akaratát kutatjuk. És Isten nem idegen számunkra. Ő a mi Atyánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése