Varga László: Isten asztaláról

"Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott."      Lukács 15,32

Ez a tékozló fiú példázatának legszomorúbb mondata. Az atya az ajtóban áll. Egyik fia most érkezett haza nyomorultan, átkozottan, s még nem lehet tudni, megfogja-e holnap a dolog végét, vagy inkább jól kialussza magát, és újra visszaél apja jóságával. A másik kint irigykedik az udvaron, dühösen, szeretetlenül. S a két fiú közt az apa szomorúan, egyedül áll, s várja, hogy két gyermeke testvérként lépje át a küszöbét. Így vár Isten engem is. Kívül vagy belül állok? Tudok-e örülni azoknak, akik csak most kerültek Isten szeretetébe? Tudom-e vállalni mindazt, ami azzal jár, hogy én vagyok belül? Vagy inkább kizárom magam? Jobb lenne megkeresni azokat is, akik kívül rekedtek, megkeresni és megtalálni, hazavezetni, és panaszkodás helyett — hogy milyen kevesen vállaljuk Isten szolgálatát — gondoskodni róla, hogy minél többen álljunk a közös, szép munka mellé.

Istenem, bocsásd meg, ha elbízom magam, ha csak magamnak igénylem szeretetedet! Taníts meg arra, hogyan kell testvérnek látnom azokat is, akik nem annak látszanak, akár veled állnak szemben, akár énvelem. Te tudod, Atyám, nem könnyű a munka a Te gazdaságodban, nem vagyunk hozzá elegen. Segíts, hogy naponta mind többen legyünk, és add, hogy örülni tudjak minden hozzád térő gyermekednek, legyen erőm megfogni a kezét, s bevezetni a szolgálat szépségébe! Ne engedd, hogy testvéreim, rokonaim, szomszédaim elvesszenek, s ha engem arra méltatsz, hogy munkádba állítasz, velük együtt állíts oda, áldd meg országodat építő, közös munkánkat! Ámen.