Ma nem szorulunk arra, hogy nemzedékről nemzedékre élőszóval adjuk tovább az Istenről szóló tanítást. Ott van az Írás, mindenki elolvashatja. És mégis, a mi nemzedékünk látja legjobban, milyen keveset jelent az Írás, ha nem áll mögötte a személyes bizonyságtétel. Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy szülei már nagyrészt elfelejtették, vagy meg se ismerték az Istenről szóló Írást. Nem adták át hitüket fiaiknak és leányaiknak, akik most ott tévedeznek a semmi partján, hit nélkül, irányítás nélkül, tájékozatlanul. Nem hiszik a tagadást, és nem ismerik a bizonyosságot. Azért olyan fontos, hogy azok, akiknek Isten megadta azt a különös kegyelmet, hogy a családjukban ismerhették meg a hitet, ne tartsák meg maguknak, adják tovább mindaddig, míg egy újabb nemzedék nem lesz képes arra, hogy a maga akaratából vegye kézbe a Szentírást, és abból merítsen irányítást és erőt minden egyéni és közös nyomorúság leküzdésére. Addig vállaljuk magunkra a feladatot: tanítsuk, mondjuk, hirdessük elsősorban a gyerekeinknek, és tovább, idegenek felé is, a mindent átformáló üzenetet: Isten szeret, s ha megtanulod Őt szeretni, boldog lehet az életed, közösséged, néped élete.
Uram, hálát adok neked, hogy engem már a családban a Te ismeretedre és szeretetedre neveltek. Ha nem úgy történt, köszönöm, hogy adtál mellém valakit, aki arra megtanított. De feltétlenül kellett az, hogy valaki az élőszó közvetlenségével felhívja a figyelmemet igédre, mely azután tovább vezessen, megmutassa Krisztus szépségét, tanítása nagyszerűségét, szeretetét, a vágyakozást követésére. Tudom, az emberi szó nem lett volna elég, ha Lelked nem teszi azt élővé és hatóvá számomra. De ha ezt nekem mind megadtad, add, hogy legyek képes továbbadni gyerekeimnek és az új nemzedék fiataljainak! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése