Minden különösnek, meseszerűnek tűnő ige megértésének kulcsa lehet az, ha beleéljük magunkat abba a helyzetbe, úgy, ahogy a történet leírja. Az ige sokszor képeken keresztül tanítja meg mai napra érvényes üzenetét. Ez az ige pedig a legfontosabbat tanítja éppen nekünk: mit jelent az engedelmes türelem Isten szabadításáig. Özönvíz volt, elpusztult a föld élővilága. Egy szűk bárkában öszszezárva maradt meg egy maroknyi ember és állat. Képzeljük bele magunkat, milyen életforma lehetett odabent. Kemény munkában kibírni egymás természetét, rossz levegőben, silány étkezéssel, és azzal a tudattal, hogy semmit nem tehetnek, míg Isten, aki életben tartotta őket, a szabadulást is meg nem adja. Mikor végre közeledett a nyomorúság vége, számolni a napokat és várni, várni, tehetetlenül, mikor jön el a nap, amikor a pusztaságban, még nagyobb nyomorúságban, de szabadon megkezdhetik az újjáépítés kemény munkáját. Így számoltuk mi is a rabság napjait. Nem magunk, Isten adott szabadulást. Nem könnyebbet, mint Nóénak.
Ha segített túlélni a rabságot, hittel és hálás örömmel kell vállalnunk az új élet építését.
Urunk, már szinte elfelejtettük, milyen hálás örömmel fogadtuk szabadulásunkat a hosszú rabságból. Azt hittük, Paradicsomkertbe kerültünk. Csak azután vettük észre, hogy az özönvíz utáni pusztasághoz hasonló nyomorúság várt a szabadságban. Te megtartottál a rabságban, és Te adtál erőt és lehetőséget az újjáépítéshez. Azóta is sokat zúgolódunk. Nem lettünk jobbak, azért nem lehet jobb a világ sem körülöttünk. Ne engedd, hogy elfelejtsük szabadulásunk örömét, s adj erős hitet, hogy azért mentettél meg, mert még célod van velünk. Segíts, hogy elérhessük! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése