Napi áhítat- Elhívás ingyen kegyelemből

Hét témája: Minden ingyen!        

Olvasmány: 2Tim 1,3–10                             

Azért, hogy Isten elhívjon valamire, nem kell fizetnünk. De elhívásának ára van. Ne sajnálj érte semmit!

„Hálát adok az Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.”

Magyarázat

Minden évben elénk kerül a reformáció, hogy fölfrissítsük magunkban a reformátori elveket, eseményeket, célokat. Jól van ez így, segít abban, hogy megmaradjon élénken bennünk a folyamatos mérlegre tevés, tisztulás, visszaigazítás és előrelépés igénye, szükségének érzése. Ma sokat emlegetjük Luthert, Kálvint, a nagy reformátorokat, akik épp olyan esendő emberek voltak, mint mi. Ami emléküket naggyá tette, az nem más, mint amit Pál apostol Timóteussal kapcsolatban fölemlít: a képmutatás nélküli hit. Ez az a fajta hit, amit nem rendít meg, ha egyedül marad, ha szenvedések árán lehet csak megélni, vagy csak meghalni lehet érte. Ha a nagy reformátorok láthatták volna a reformáció következményeit a távoli jövőben, a bástyákká erősödő hittételeket, amelyekhez évszázadok múlva is ragaszkodnak a hívők milliói, bátrabbak lettek volna. Miért, nem kellett bátorság ahhoz, amit fölvállaltak? Dehogynem. Mégis úgy hiszem, tele voltak félelemmel. Mert a hitlépések mindig félelemmel teljesek. Az „itt állok, másként nem tehetek” azt jelenti, hogy Luther jobban félt attól, hogy kövesse felettesei képmutatását, mint attól, hogy mit tesznek vele, ha ragaszkodik képmutatás nélküli hitéhez. Ezért a hitért élhette át Isten elhívását. Ezt keresi bennünk is az Isten.
Imaáhítat

Könyörögjünk, hogy az Isten által megítélt régit elhagyva teljességgel megújulhassunk! (Ef 4,22–24)
(Szommer Hajnalka)