Carl Eichhorn: Isten műhelyében-Bolond módon eltékozolt élet

"Az Isten azonban így szólt neki: Bolond, még az éjjel visszakérik tőled a te lelkedet! " (Lukács 12, 20)   Bolond mindaz, aki Isten nélkül él és nem hallgat lelkiismerete szavára. A földi vagyonában bizakodó gazdag ember képében ezt a bolondságot rajzolja meg Jézus. Az az ember jól tudott számolni, mégis elszámította magát, mert a legfőbb tényezőt, a mindent elrendelő Istent kihagyta számításából s így a végeredmény hibás lett. Számolt készleteivel, az előtte álló esztendőkkel, csak azzal az eggyel nem, aki az egész számítást egyetlen vonással keresztülhúzhatja. - "Még az éjjel visszakérik lelkedet!" Azt a lelket, melyről olyan rosszul gondoskodott, oda kellett adnia. - "Én lelkem... pihenj, egyél-igyál, örvendezzél!" De az emberi léleknek másra is szüksége van, nemcsak földi pihenésre és kényelemre. Igazán csak Istenben tud megnyugodni. Földi örömök, élvezetek nem elégítik ki. Az Úrban való örömre vágyik. A földi javak sohasem elegendők. Az ember vagy Istenben gazdag, vagy becsapja önmagát. A világi megbecsülés, tisztségek sem elégítik ki a lélek mély vágyakozását. Mindaz, amit a világ adhat, üres, nem kielégítő, mert mulandó. A lélek pedig örökkévalóra vágyik, azaz magára Istenre. Teljes elszegényedés elé néz, amikor utolsó útjára indul; semmit sem vihet magával, csak azt, ami benne el van rejtve. Ekkor lesz bolond volta egészen nyilvánvalóvá. A gazdag ember úgy nézte földi javait, mint kizárólagos tulajdonát. Igen jellemző, amikor így beszél: az én termésem, az én csűreim, az én gabonám, az én javaim... Ő a tulajdonos, magának akar mindent s maga akarja élvezni is azokat. Micsoda ostoba rövidlátás! Jézus tanítványai csak a földi javak sáfárainak, megbízottainak tekintik önmagukat és az Úr útmutatása szerint akarnak gazdálkodni azokkal. A pénz nem magántulaidonuk, hanem rájuk bízott idegen érték, amivel hűségesen kell sáfárkodniok, hogy azután részük lehessen az igazi jóban, az örök életben, melyre Isten teremtette őket. A földi javak mindig csak látszólagosak és lényegtelenek. Jó annak, aki azt látja lényegesnek és valóságosnak, amit a halálba is magával vihet! Ez az igazi bölcsesség. Így bátran és nyugodtan mehet a lélek az örökkévalóságba.