(Zsoltár 4, 7)
Komor idõkben hangzottak el ezek a szavak. Dávidnak már az is nehéz volt, mikor Saul üldözte õt. De még fájdalmasabbak voltak azok a napok, mikor saját fia lázadt fel ellene. Népe is hûtlenül elfordult tõle. Jeruzsálemben érték a legkeserûbb tapasztalatok a hûtlenség terén. Barátia és tanácsadója, Akhitófel is áruló lett. Csupán egy maroknyi hûséges ember veszi körül, mikor elhagyja palotáját és a pusztába menekül. De még ott is minden pillanatban
rajtuk üthetnek Absolon seregei.
„Kicsoda láttat velünk jót?" - tették fel a kérdést Dávid kísérõi. Úgy érezték, minden elveszett. Csak Dávid nem csüggedt el. Külsõ helyzete nem volt még soha ilyen nyomorúságos és mégis teljes volt a békessége, mert az Úr vigasztalta. „Örömet adsz szívembe" - mondta boldogan. Igaz, hogy ellenségeinek „búzájuk és boruk" van, õ pedig kénytelen volt mindent ott hagyni, de még így is sokkal gazdagabbnak érezte magát, mint azok. Még e súlyos helyzete sem hozott álmatlan órákat. Békességben feküdt le és mindjárt elaludt, mert az Úr védelme vette körül.
- A mi utunk is sokszor vezet sötét szakaszokon át. Ugyan mit hoz ez nekünk? Aki csak a körülményekre tekint, az bizony csüggedten vághat neki az útnak. De mi kérhetjük, hogy „hozd fel reánk arcodnak világosságát, ó Uram!"
Mikor ez a világosság hatol szívünkbe, napfényként ragyogja be azt, még ha egyéb földi örömsugarak ki is aludtak már. - Nem sokkal e súlyos helyzet előtt Dávid lelkében is csak sötétség volt. Házasságtörésének, sőt vérontásának bűne. Isten arca elhomályosult előtte.
Külsőleg ugyan hatalma tetőpontján állott, de belül boldogtalan ember volt. Csak akkor változott meg minden, mikor bűne napfényre került. „Elvetted rólam bűneimnek terhét." Szívét ismét béke és öröm töltötte el.
Ne nyugodjunk bele mi sem helyzetünk vigasztalanságába. „Hozd fel reánk arcod világosságát, Urunk!"
Mikor Isten kegyelmes arca felragyog előttünk s nem homályosítják azt el bűneink, mi is diadalmasan kiálthatjuk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy."
„Kicsoda láttat velünk jót?" - tették fel a kérdést Dávid kísérõi. Úgy érezték, minden elveszett. Csak Dávid nem csüggedt el. Külsõ helyzete nem volt még soha ilyen nyomorúságos és mégis teljes volt a békessége, mert az Úr vigasztalta. „Örömet adsz szívembe" - mondta boldogan. Igaz, hogy ellenségeinek „búzájuk és boruk" van, õ pedig kénytelen volt mindent ott hagyni, de még így is sokkal gazdagabbnak érezte magát, mint azok. Még e súlyos helyzete sem hozott álmatlan órákat. Békességben feküdt le és mindjárt elaludt, mert az Úr védelme vette körül.
- A mi utunk is sokszor vezet sötét szakaszokon át. Ugyan mit hoz ez nekünk? Aki csak a körülményekre tekint, az bizony csüggedten vághat neki az útnak. De mi kérhetjük, hogy „hozd fel reánk arcodnak világosságát, ó Uram!"
Mikor ez a világosság hatol szívünkbe, napfényként ragyogja be azt, még ha egyéb földi örömsugarak ki is aludtak már. - Nem sokkal e súlyos helyzet előtt Dávid lelkében is csak sötétség volt. Házasságtörésének, sőt vérontásának bűne. Isten arca elhomályosult előtte.
Külsőleg ugyan hatalma tetőpontján állott, de belül boldogtalan ember volt. Csak akkor változott meg minden, mikor bűne napfényre került. „Elvetted rólam bűneimnek terhét." Szívét ismét béke és öröm töltötte el.
Ne nyugodjunk bele mi sem helyzetünk vigasztalanságába. „Hozd fel reánk arcod világosságát, Urunk!"
Mikor Isten kegyelmes arca felragyog előttünk s nem homályosítják azt el bűneink, mi is diadalmasan kiálthatjuk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése