"...kiment, nem tudva hová megy" (Zsid 11,8). |
Az Ószövetségben az Istenhez való személyes viszony az elkülönülésben vált láthatóvá. Ez jut kifejezésre Ábrahám életében, aki elkülönült hazájától, törzsétől és rokonságától. Ma ez inkább értelmi és erkölcsi elkülönülés azoktól, akik nekünk a legkedvesebbek, de nincsenek személyes kapcsolatban Istennel. Jézus Krisztus is nyomatékosan hangsúlyozta ezt (Lk 14,26). A hit soha nem tudja, hova vezetik, mégis szereti és ismeri azt, aki vezeti. Ez nem okosságunk és értelmünk szerinti élet, hanem hitből való élet, az az élet, amely ismeri Őt, aki elrendeli, hogy "menj". A hit egy személy ismeretében gyökerezik. - De sokszor a legnagyobb csapdák egyike az az elképzelés, hogy Isten egészen biztosan sikerre vezet. A hitből való élet végső lépcsőfoka a jellemmé érlelődés. A jellem sok átmeneti formálódáson megy át. Amikor imádkozunk, úgy érezzük, hogy körülvesz Isten áldása és közben formálódunk. Aztán visszatérünk hétköznapi tennivalóinkhoz és a dicsőség eltűnik. A hitből élő ember nem szárnyra kapva emelkedik a magasba, hanem jár és nem fárad el. Itt már nem a megszentelődésről, hanem valami végtelenül magasabb hitről van szó, amelyet megmértek és kipróbáltak és amely valódinak bizonyult. Ábrahám nem a megszentelődés, hanem a hitből való élet mintaképe: a kipróbált hit a valóság Istenére épül. "Ábrahám hitt Istennek" (Gal 3,6). |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése