9„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: 10„Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. 11A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 12Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. 13A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. 14Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”


Tartalom és forma. E két összetevő szokta meghatározni valaminek a minőségét. Legyen szó képzőművészeti alkotásról, vagy egyszerű hétköznapi társas érintkezésről. Úgy az ideális, ha a kettő összhangban áll egymással, ellenkező esetben az eredmény és hatékonyság csorbul. Az imádság tekintetében bátran hozzátehetünk egy harmadik jellemzőt is: a lelkületet. Ha vallási zsűri értékeli a történetbeli két imádságot, akkor nyilvánvaló, hogy mind formailag, mind tartalmilag a farizeus magasan a vámszedő fölött „teljesít”. Csakhogy Jézus Urunknál sokkal nagyobb arányban számít a mögöttes motiváció és lelkület, mint a szokványos két paraméter. Hiába vonultatja föl a farizeus a kegyes imádság minden kötelező elemét, hiába fogalmaz szabatosan, lelkülete alázat és bűntudat hiányáról tanúskodik. Míg a vámszedő inkább csak felkiált, semmint műfajilag makulátlan imádságot mond, ugyanakkor teljes megadással van Isten felé. Tekintve, hogy az Úrral való beszélgetés oka a rászorultságunk, s egyik célja a megmentő kegyelmébe való kapaszkodás, elengedhetetlen ennek elismerése és kifejezése. Amikor imádkozol, őszintén öntsd ki szívedet az Úr előtt!

(Várady Endre)