Ruff Tibor: ÚTON HAZAFELÉ 1.rész

A megtérés: közügy

Ha az ember nincs Istennel harmonikus kapcsolatban,
nem is él teljesen. Nincs benne igazi élet, nem a saját pályáján fut, nem valódi, saját életét, sorsát éli. Nemcsak örök élete és üdvössége nincs, hanem már itt a Földön sem él igazából. Nem képes tartós boldogságra, megelégedettségre, nyugalomra, örömre és kiteljesedésre, és árt az embertársainak. Istennel való harmonikus kapcsolat pedig nem lehetséges megtérés nélkül. Az Isten és ember közötti jó közösség létrehozásához az első, a legalapvetőbb és abszolút kulcsfontosságú lépés: az ember megtérése Istenhez.

Ez akkor is így van, ha valaki eddig Isten nélkül élt, de szeretne a Mindenhatóval személyes közösségbe kerülni; és akkor is a megtérés az első teendő, ha már meglévő, de diszharmonikussá vált kapcsolatát akarja megújítani Vele.

A teljes Szentírás, az Ó- és az Újszövetség egyaránt mindvégig ezt hirdeti. Már Mózes is újra meg újra megtérésre hívja föl Izrael népét; később Izrael prófétái is ezt hangsúlyozzák az Istennel való béke kulcsaként minden nemzedéknek. A megtérés középponti üzenete kitartóan végigvonul az Ószövetség egészén Ezsdrásig, Nehémiásig és Malakiás prófétáig – majd pedig az Újszövetség is ugyanitt veszi fel az elejtett fonalat. 

Keresztelő János egész üzenetének a megtérés áll a középpontjában, utána pedig Jézus is az ő szavaival kezdi hirdetni Isten országát: „Letelt a kijelölt idő, közel van már az Isten királysága; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15) 

Jézus Földről való távozása után Péter apostol is már első prédikációjában ezt feleli azoknak, akik azt kérdezik tőle, hogy mit tegyenek: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatára; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.” (Csel 2:38) 

Pál is ezt helyezi a középpontba nem zsidó hallgatósága előtt elmondott beszédeiben: „E tudatlanságnak idejét elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek…” (Csel 17:30) 

De a Biblia utolsó könyve, a János apostol által írt Jelenések könyve is megtérésre szólítja fel címzettjeit, a kis-ázsiai gyülekezeteket – valamint az egész emberiséget.

A megtérés nem vallásos szakkifejezés

A megtérés Károli korában még a magyarban is hétköznapi, a mindennapi életben használt szó volt, egyszerűen visszatérést, visszafordulást, visszamenést jelentett. 

Sajnos mára, mivel elvesztette hétköznapi jelentését, régies hangzású vallási szakkifejezéssé vált, és ez már eleve elidegeníti a ma emberét eredeti tartalmának megértésétől és megvalósításától. Sokan ezt a szót hallva azonnal arra asszociálnak, hogy valami „szektába” való beépítési kísérlet áldozatai lettek, valami vallásos közösség sajátos játékszabályainak elfogadásáról, vagy aszketikus, szerzetesi, életellenes önmegtartóztatásról van szó, amely egyúttal végleges távozást jelent a normális emberek világából. Holott nagyon nem erről van szó. 

A megtérés azt jelenti, hogy az ember szabad, egészséges és normális felnőttként, tudatosan és őszintén, teljes mértékben rendezi a kapcsolatát az élő Istennel, és életét gyakorlati értelemben is úgy változtatja meg, hogy ezáltal valóban harmonikussá váljon Istennel való viszonya.
A megtérést jelentő ószövetségi héber szó (tesúvá) is teljesen hétköznapi szó volt, a régi magyarhoz hasonlóan ez is egyszerűen visszatérést, visszafordulást, megfordulást, visszamenést jelent. „Sámuel pedig… évente elment, és bejárta Béthelt, Gilgált és Mispát… azután visszatért Rámába, mert ott volt a háza…” (1Sám 7:16–17) 

Ebben a mondatban is ugyanaz a szó szerepel, mint amelyikkel a próféták szellemi értelemben vett visszatérésre hívták Izrael fiait. Ez nagyon plasztikusan kifejezi, hogy a megtérés mindössze azt jelenti, hogy valaki megfordul és visszatér, visszamegy Istenhez („mert ott van a háza”). 

Egészen egyszerű dologról van tehát szó.

Minden ember életének abszolút középpontjában Istennek kellene állnia, mégpedig nemcsak a szavak szintjén, hanem valóságosan. 

Isten az életünk legfőbb célja és értelme, mindent Őérte kell tennünk, Őérte kell élnünk, állandóan feléje kell tartanunk, hiszen Ő a szeretet, Ő a boldogság, az élet, az igazság és minden jó dolog forrása. 

Persze már ezt a kiindulópontot sem értheti meg igazán az, akinek a szívét még sohasem érintette meg valóságosan a Szent Szellem Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az üzenetével, mert Isten ezt a hívást teljes mélységében kizárólag a kereszt üzenete által tudja megszólaltatni az ember bensőjében. 

Ezért a legtöbb ember már azt sem érti, miért is kellene neki egyáltalán harmonikus vagy bármilyen személyes kapcsolatban élnie Istennel, jobban érzi magát távol Tőle, még ha esetleg el is hiszi, hogy létezik. 

Ádám bűne óta az emberiség szívének érzéketlenségében, eltompultságában, saját „virtuális” világába belekábulva bujkál a vele személyes kapcsolatot kereső, szerető Isten elől a „kert fái között”, meztelensége miatt szégyenkezve és félve Tőle. Ezt a közömbösséget, sőt Istentől való menekülést semmi más nem tudja áttörni, csak Jézus áldozatának, vérének, a keresztről való beszédnek, az evangéliumnak, a feltámadásnak, a kegyelemnek az ereje.

De ha meghallottuk és megértettük már a szívünkben, hogy miről is van szó valójában, akkor is döntés előtt állunk még: vajon engedelmeskedünk-e a hívásnak, visszahelyezzük-e Istent életünk középpontjába, átalakítjuk-e életvezetésünket, szokásainkat, értékrendünket, céljainkat, és elszakadunk-e a bűnöktől úgy, hogy életünk valóságosan Istenért való élet legyen?

Forrás: http://www.ujexodus.hu