Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! És ez igék, amelyeket e mai napon parancsolok neked, legyenek a te szívedben! És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz! És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között! És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra! (5Móz 6:5–9)
Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok… Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem… Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet… Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédemet… Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én is megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. (Jn 14:15–24, 15:10)
És arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk.
Aki ezt mondja: „Ismerem őt”, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete…
Mert ez az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek. (1Jn 2:3–5, 5:3)
Az Istenhez való visszatérés hiteles tartalmát tehát konkrétan, gyakorlati értelemben az Isten Igéjéhez, a Szentíráshoz való visszatérés jelenti. Mózes Törvénye is közvetlenül összekapcsolja a legnagyobb parancsot, Isten szeretetének parancsát az Ige megtartásával, Jézus pedig az Újszövetségben ugyanezt ismétli meg (lásd a keretes szöveget).
Az Istenhez való visszatérés hiteles tartalmát tehát konkrétan, gyakorlati értelemben az Isten Igéjéhez, a Szentíráshoz való visszatérés jelenti. Mózes Törvénye is közvetlenül összekapcsolja a legnagyobb parancsot, Isten szeretetének parancsát az Ige megtartásával, Jézus pedig az Újszövetségben ugyanezt ismétli meg (lásd a keretes szöveget).
A megtérés akadályai
Miért is gondolkozik mégis az ember – talán a kedves Olvasó is most, ha megtérésre van szüksége –, és próbálja halogatni sokszor a döntést? Ennek az oka igen egyszerű: mert amíg a szív nem Istené, addig valójában jobban szeretjük azokat a dolgokat, cselekedeteket, amiket el kellene hagynunk, mint Istent. Pál felhívja a figyelmet, hogy az utolsó napokban az úgymond hívő, vallásos emberek egy része is jobban fogja szeretni a gyönyört, mint Istent (2Tim 3:1–5).
Vizsgáljuk meg, hogy miért élünk valójában: legfőbb célunk az, hogy jól érezzük magunkat; vagy pedig – ha nem is vagyunk aszkéták vagy önkínzók – ennél is fontosabb-e számunkra Isten? A mai ember legelsősorban is egyszerűen jól akarja magát érezni, a legtöbb úgymond keresztény is, erről szól az élete, és erre a mostani euro-amerikai világ már csak technikai okokból is sokkal több igazán működőképes lehetőséget kínál, mint valaha is a történelemben (szex, jólét, technika, drogok, multiplex mozi, számítógépes játékok, internet, autók, buli, love parade stb.). Kit érdekel ezek után Isten, igazság vagy megtérés?
Hóseás próféta kiemeli, hogy „paráznaság, bor és must elveszi a szívet [lév]… Nem engedik őket az ő cselekedeteik megtérni az ő Istenükhöz, mert paráznaság szelleme [rúach zenúním] van bennük, és nem ismerik az Urat!” (Hós 5:4) Az ilyen befolyás alatt álló ember számára a megtérés vagy Isten távoli, lényegtelen, homályos, felesleges, érthetetlen, vagy akár ellenszenves, lenézendő dolog.
Szabadon, belülről, teljes szívből
Nem elegendő pusztán a lelkiismeret alapján történő megtérés sem, hiszen lelkiismeretünk nem mindent érzékel már bűnként, amit Isten annak mond. A legtöbb európai nem érzékeli bűnnek a vér megevését, sokan a bálványimádást sem; egyre kevesebben a házasságtörést, paráznaságot vagy akár a homoszexualitást. A lelkiismeret elfojtható, eltorzítható, és a különböző pogány kultúrák, amelyekben élünk, elnyomják benne Isten örökérvényű törvényét. János apostol a bűnt így definiálja: „Aki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.” (1Jn 3:4) Eszerint a bűn több, mint amit „modern” lelkiismeretünk jelez: a bűn Isten Törvényének az áthágása, függetlenül attól, hogy ezt valaki érzelmileg átéli-e vagy sem. Ezért a lelkiismeretnek fontos szerepe van ugyan a megtérésben, de nem csak a saját lelkiismeretünkhöz kell visszatérnünk; illetve, pontosabban, a teljes megtéréshez a lelkiismeretnek magáévá kell tennie Isten törvényét. Ebben különbözik az Istenhez való megtérés az emberek időnkénti, megjavulásukra irányuló lelkiismereti döntéseitől, amelyekhez Istenre nincs is szükség (igaz, az ilyen döntések nem is képesek elérni céljukat).
Van viszont még egy tényező, amelynek – akinek – a Szentírás mellett a legnagyobb iránymutató szerepe van a megtérésben, ez pedig a Szent Szellem. Sőt, a Bibliához való visszatérés nem is lehet teljes, mi több, akár félre is csúszhat a rossz értelemben vett fundamentalizmus irányába a Szent Szellem nélkül. Pál apostol leszögezi, hogy az Új Szövetség nem a betű, hanem a Szellem szolgálata (2Kor 3:3–9, lásd később), a Rómaiakhoz írt levélben pedig így szól: „Mert akiket Isten Szelleme vezet, azok az Isten fiai.” (Róm 8:14)
Nagyon fontos, hogy a megtérés szabad lelkiismerettel, saját meggyőződésből történjen. Jézus is említi egyik megtérésre felhívó példázatában, hogy ez a lépés hasonlít ahhoz, amikor egy ember tornyot akar építeni, ezért először leül, hogy előre kiszámolja a költségeket, nehogy aztán ne tudja befejezni, és gúny tárgyává legyen (lásd a keretes szöveget). Természetesen ez a megfontolás (metanoia) nem tarthat örökké; mint ahogy sokan arra hivatkoznak, hogy a megtérésre még jobban fel kell készülniük, jobban át kell gondolniuk: ami valójában sokszor csak a döntés további – végtelen – elhalogatását szolgálja. Tudatosítanunk kell, hogy végül is úgysincs más lehetőségünk, mint a megtérés, feltéve, hogy Istennel közösségbe akarunk kerülni, és boldogan szeretnénk élni, valamint bejutni az örök életre – az örök kárhozat helyett. Ezért a „toronyépítés költségvetésének kiszámolása” nem azt jelenti, hogy lenne más lehetőségünk is, hanem azért van erre szükség, hogy döntésünk tudatos és maradandó lehessen.
Azt is fel kell ismernünk, hogy Isten nem becsapható vagy ostoba: látja annak a szándéknak az erkölcstelenségét is, amely úgy kalkulál, hogy „majd életem végén megtérek, és akkor üdvözülök”, addig pedig ragaszkodik a bűnhöz. Nyilvánvaló, hogy aki így gondolkodik, az vagy maga nagyon ostoba, vagy pedig Istent akarja becsapni, hiszen Isten célja a megtéréssel elsősorban éppen a földi élet, az emberi világ minőségének javítása – s ennek végső jutalma az örök élet –, ezért nem a haldoklóknak kell megtérniük, hanem az élőknek, mégpedig a lehető leghamarabb.
Visszatérve arra, hogy a megtérésnek szabad lelkiismeretből kell történnie, fontos kiemelni, hogy éppen ezért nem célravezető külső pszichikai kényszer alá helyezni az embereket. Ennek pontosabb megértése érdekében vegyünk egy természetes példát. A pszichológusok a gyermek és a felnőtt közötti alapvető különbséget többek között abban állapítják meg, hogy erkölcsi szempontból a gyermek úgynevezett „külső kontroll” alatt, míg az egészséges felnőtt „belső kontroll” alatt él. A külső kontroll azt jelenti, hogy a gyermek azért nem tesz rosszat, mert fél a büntetéstől, és nem belső, saját, szabad meggyőződés vezérli tetteiben, azaz erkölcsileg kívülről irányított személy. Ez a gyermekkorban még egészséges, normális jelenség. Ezzel szemben az egészséges felnőtt belső meggyőződésből hozza meg erkölcsi döntéseit, szabadon. Ha nem így teszi, hanem külső szellemi, lelki vagy fizikai kényszer alatt dönt, akkor jó cselekedetei nem is értékelhetők igazán pozitívan, hiszen nem egészen ő döntött, nem „szívből” tette, amit tett. Ezen az sem változtat, ha az említett külső pszichikai kényszer vallási jellegű.
A torony költségvetése
Hatalmas tömeg tartott vele, ő pedig feléjük fordult, és ezt mondta nekik:
– Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt, még a saját lelkét is, nem képes a tanítványommá válni! Ha valaki nem hordozza a saját keresztjét, és úgy jön utánam, nem képes a tanítványommá válni!
Hiszen melyikőtök az, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket: telik-e neki arra is, hogy befejezze? Nehogy úgy járjon, hogy miután lerakta az alapot, de nem volt ereje befejezni, gúnyolni kezdjék, akik csak látják: „Ez az az ember, aki építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni!”
Vagy ha az egyik király elindul, hogy egy másik királlyal csatában mérje össze erejét, nem ül-e le tanácskozni előbb arról, hogy képes-e szembeszállni tízezer ember élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? Ha pedig nem képes, még mikor amaz távol van, követséget küld, és békét kér tőle. Így tehát senki közületek, aki nem válik meg mindenétől, amije van, nem képes a tanítványommá válni!
Így hát jó a só, de ha elveszti az ízét, mivel lehet megsózni? Még a földre vagy a trágyadombra sem való: egyszerűen kidobják. Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!(Lk 14:25–35)
A pszichológia további figyelemreméltó észrevétele, hogy a neurotikus jellegű lelki betegségek lényege éppen az, hogy az ilyen felnőtt nem belső, hanem külső kontroll alatt él. (Ez ugyanis csak részben függ a körülményektől, sokkal inkább az illető belső hozzáállásától, bátorságától, szabadságszeretetétől – mi magunk döntjük el, hogy vállaljuk-e a felnőtt, felelős, szabad döntés súlyát. Egy szabadságszerető, egészséges embert semmilyen körülmény nem tud arra rávenni, hogy saját, belső döntéseként fogadjon el egy kívülről rákényszerített szándékot.) A külső kontroll alatt élő ember nem nőtt fel teljesen, erkölcsileg gyermek maradt, és ez – mivel ugyanakkor a felnőttek világában él – kezelhetetlen helyzetet teremt, ezért betegszik meg lelkileg. A neurotikusok jelentős része ezért hajlamos könnyen elfogadni a külső kontrollt (pontosabban belemenekül abba), míg az egészséges, érett felnőttek ellenállással reagálnak arra, ha így akarják őket döntések meghozatalára kényszeríteni.
De miért is beszélünk erről? Azért, mert ha a keresztény igehirdetők pszichikai ráhatással próbálják rávenni az embereket a megtérésre, akkor újra abban a vallási világban már jól ismert, régi tapasztalatban lesz részük, hogy a gyülekezetek megtelnek neurózisra hajlamos vagy ilyen lelki problémákkal küszködő emberekkel (részben mert ilyenek „térnek meg”, részben meg mert az egészségesek is ilyenekké válnak), míg az egészséges lelkűek elmenekülnek, mivel nem állhatják a „külső kontroll” érvényesítését. Ezt a helyzetet aztán még meg is lehet ideologizálni vallásilag („boldogok a lelki szegények” stb.), holott valójában nagyon távol áll Isten akaratától. Ez a jelenség az alapvető oka a hívők – számos kisebb-nagyobb egyházban, vallási csoportban tapasztalható – sajátos infantilizálódásának és neurotizálódásának. Pedig ez nem eredendő hibája a kereszténységnek, hanem annak rossz értelmezéséből és a rossz igehirdetésekből fakad.
De egy rossz értelemben fundamentalista szemszögből ellene vethető a fentieknek, hogy hát Isten végül is rajtunk kívül álló lény, s így a Neki való engedelmesség követelménye, a parancsolatok megtartása természetesen mindenkire „külső kontroll” érvényesítését. Ezt a helyzetet aztán még meg is lehet ideologizálni vallásilag („boldogok a lelki szegények” stb.), holott valójában nagyon távol áll Isten akaratától. Ez a jelenség az alapvető oka a hívők – számos kisebb-nagyobb egyházban, vallási csoportban tapasztalható – sajátos infantilizálódásának és neurotizálódásának. Pedig ez nem eredendő hibája a kereszténységnek, hanem annak rossz értelmezéséből és a rossz igehirdetésekből fakad.
De egy rossz értelemben fundamentalista szemszögből ellene vethető a fentieknek, hogy hát Isten végül is rajtunk kívül álló lény, s így a Neki való engedelmesség követelménye, a parancsolatok megtartása természetesen mindenkire „külső kontrollként” nehezedik, az igehirdetőnek pedig ezt kell érvényre juttatnia. Nos, éppen ez az elsőre meggyőzően hangzó, magától értetődő ellenérv az, ami teljesen elhibázott, és a fenti rossz felfogásnak az alapja. Az Új Szövetségnek ugyanis pontosan az a lényege – a Törvény korszakával szemben –, hogy Isten a Szent Szellem és a Krisztusról szóló helyes igehirdetés által az ember szívéhez, „belső kontrolljához” szól, úgy, hogy azt a hallgató nemcsak külső, hanem valóban belső felhívásként érzékeli. Mondhatni Isten Igéje a Szentlélek által saját legbensőbb lelkiismeretét szólítja meg és ébreszti fel, ezért a megtérés szükségességét nemcsak külső parancsként, hanem saját szívének hangjaként is hallja. Mégpedig nem valami mélyreható manipuláció miatt, hanem valóságosan, őszintén és az igazság alapján. Míg az ószövetségi Törvény korában – „amíg kiskorúak voltunk”, mondja Pál (Gal 4:1–5) – Isten Szava „külső kontrollként” hangzott az ember élete felett, s ezért nem is volt képes megigazulást (igazzá válást) eredményezni, addig a kereszténység lényege éppen az, hogy ugyanez a Szó (még ha kívülről hirdetik is) legbelül is megszólal az emberben a Szent Szellem segítsége által. Az ilyen igehirdetésben felnőtt ember szól felnőtt emberhez, szabad ember a szabad emberhez (ezt a szabadságot még Isten is tiszteletben tartja, mennyivel inkább mi), „férfi a férfihez”, úgymond „belső kontroll a belső kontrollhoz”, vagy az apostol szavaival „hitből hitbe” hirdettetik az Ige.
Pál arra is felhívja a figyelmet, hogy így prédikálni egyetlen ember sem képes önmagától: „…ti Krisztusnak a mi szolgálatunkból származó levele vagytok, amelyet nem tintával, hanem az élő Isten Szellemével, s nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira írtak föl. De ekkora bizalmunk csak Krisztuson keresztül lehet Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből lennénk alkalmasak arra, hogy bármit is gondoljunk, nem, a mi alkalmasságunk Istentől származik, aki alkalmassá is tett bennünket arra, hogy az Új Szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Szellemé; mert a betű öl, a Szellem viszont életre kelt. De ha a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséggel járt, olyannyira, hogy Izrael fiai képtelenek voltak Mózes arcára tekinteni, arcának elmúló dicsősége miatt, hogyne járna még nagyobb dicsőséggel a Szellem szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább kiárad a megigazulás szolgálata dicsőségben!” (2Kor 3:3–9)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése