Amikor az ifjak bejöttek, halva találták őt. Ekkor kivitték és eltemették a férje mellé.
(Csel 5,10)
Micsoda drága alkalom Isten hűséges gyermekeinek a temetése! A mennyei világ békessége veszi körül a sírt. Így volt ez, amikor Keresztelő Jánost eltemették a tanítványai, és amikor Istvánt temették istenfélő emberek (Mt 14,22 és Csel 8,2). De milyen siváran áll előttünk ez a sír!
Három dolog hiányzik, ami a gyászolóknak vigasztalást adna. Először is hiányzik az elhunytak jó neve. Anániás és Safira így maradtak meg a gyülekezet emlékezetében, mint becstelen, hazug emberek.
Mit használ a temetésnél bármilyen pompa, mit ér minden dicsérő beszéd és koszorú, ha a sírba szálló nem hagy maga után megbecsült nevet? Salamon mondja: "Kívánatosabb a jó hírnév nagy gazdagságnál..." (Péld 22,1).
Aztán hiányzott ezeknél a hirtelen elhalt embereknél az áldások nyoma is. Bár életük előbbi részét nem ismerjük, de ha még voltak is benne jó dolgok, utolsó cselekedetükkel mindazt tönkretették.
Milyen fénylő nyomok maradtak pl. Sámuel, Ezékiás és Tábita után! Itt azonban csak átok maradt. Ettől őrizzen meg bennünket Isten!
Végül hiányzott a meghaltak felől az a jó reménység, hogy bejutottak Isten országába.
Mert mi is lehet a legdrágább vigasztalás szeretteink sírjánál? Az a bizonyosság, hogy üdvözültek, hogy otthon vannak az Úrnál. Ennek a házaspárnak a rokonai ezt nem mondhatták el.
Ha távol áll is tőlünk, hogy a végső, kárhoztató ítéletet kimondjuk fölöttük, nem túlozunk, ha ezt mondjuk: hiányzott itt az a vigasztalás, amit egy igazi tanítvány sírjánál tapasztalhatunk.
Saját halálunkra nézve kérjük az Urat, hogy Jézus Krisztus vérének érdeméért ajándékozzon meg bennünket boldog véggel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése